Említésre méltó még a Néprajzi Múzeumban található az ún. Átány- gyűjteménye .

 

Az Átány- gyűjtemény a magyar néprajzi muzeológia egyedülálló teljesítménye: egyetlen település hagyományos kultúrájának tárgyi emlékanyagát öleli fel a teljesség igényével. A legsokoldalúbban elemzett és publikált gyűjtemény, anyagának monografikus feldolgozásai révén világviszonylatban is közismertté vált. Létrehozása Fél Edit nevéhez fűződik, megalapozásának ideje az 1950-es évek.

A komplex módszerű településkutatás 1951-ben a még jellegzetes paraszti magatartást viszonylag épségben őrző alföldi faluban, Átányban kezdődött meg. A terepmunka döntő szakasza az ötvenes évek első felében és közepén zajlott le, amikor a paraszti családi gazdaságok még csaknem bolygatatlanul funkcionálhattak. Ezt a kutatómunkát még két évtizeden át rendszeres kiszállások követték. A település anyagi és szellemi kultúrájának minden területére kiterjedő vizsgálatot Fél Edit és Hofer Tamás végezte, egészen 1970-ig. A sok ezer kéziratoldalnyi feljegyzésen és fényképfelvételen kívül a kutatás eredményeként 3707 darab tárgy került a múzeumba, két nagy tematikai csoportba sorolva: a gazdálkodás és a háztartás, illetve lakáskultúra témakörben. A kezdettől önálló gyűjtemény összetételét a monografikus tárgygyűjtés határozta meg, ami jelentős tárgyegyütteseket, tárgysorozatokat is magában foglalt, ezen felül az időbeli változások, újítások dokumentálását is.

 

A hagyományos életforma minden területét képviselő tárgyi anyag az 1870-es évektől 1960-ig terjed. A korábbi időszakhoz jobbára a bútorok, viseleti darabok, épületelemek, díszkerámiák és háztartási tárgyak kötődnek. Az újabb időszakot nagyobb részben a gazdasági eszközök és kéziszerszámok képviselik. Minden tárgyféleségen belül érvényesül bizonyos időbeliség. Tematikailag a gyűjtemény arányosan oszlik meg a gazdálkodás és mesterkedés eszközei, valamint a lakásfelszerelés, háztartási tárgyak és a viseleti darabok között. A gazdálkodás tárgyai sorában a kézieszközök, eszközsorok, tárgysorozatok alkotják a legjelentősebb egységet. A háztartás felszerelése körében kiemelkedő méretű a színes kerámiatárgyak száma (640 db), a viselet körében pedig a színes hímzésű ködmönöké (27 db) és főkötőké (23 db).

A gyűjtemény szakirodalmi feldolgozottsága jelentős, a fontosabb tematikai egységek publikálásra kerültek, a tárgyaknak több mint a feléről méretarányos rajz, továbbá fényképfelvétel készült. A legteljesebb a gazdasági eszközök közreadása, valamint a háztartások és gazdaságok témakörének feldolgozása.

Gyűjteményvezető muzeológus: Dr. Selmeczi Kovács Attila

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bíró-, a képviselő- és az elöljáró-választás fontos eseménye volt a falunak. A néprajzi kutatás a falusi közigazgatás különböző szintű tisztségviselőinek részletekbe menő ismertetése mellett azonban kevés figyelmet fordított magának az eseménysornak, a hozzá kapcsolódó szokásoknak a rögzítésére, így részletesen csak egy településről, Átányból (Heves m.) ismerjük a lefolyását. Minden választott tisztségre három jelöltet állítottak, akik között erőteljes vetélkedés folyt, amit korteszolásnak neveztek. A jelöltek listáját a képviselő-testület jelölőbizottsága állította össze, de a szolgabíró hagyta jóvá. A jelölt kiválasztódása, megfigyelése már az iskola befejezésével megkezdődött, amelyre a templomban tartott nyilvános vizsga nyújtott lehetőséget. Ezt követően a legény a legénybandákban mutathatta meg a falu számára vezetői képességeit, majd meg kellett házasodnia, és amikor elérte a 30–35 éves kort, akkor már szóba kerülhetett a kipróbálása.

A rendszerint szüret után, novemberben tartott választás idejét néhány nappal korábban a kisbíró dobolta ki a piacon. Már hónapokkal a választás előtt megkezdődött a vetélkedés, amelynek fontos része volt a szavazásra jogosultak itatása, illetve ezáltal a közösség kisebb csoportjaiban meghatározó súlyú vezető személyiségek megnyerése. Az ital elfogadása nem jelentett elkötelezettséget a választó számára, több jelölt kínálását is elfogadhatta. Az italfizetés lényegében hagyományosan elfogadott nevezési díj volt, amit a választók minden jelölttől elvárhattak. Aki másféle kínálással – például étellel – próbálkozott, a korrumpálás szándékának gyanújába keveredett.

A jelöltek megjelenése kötelező volt a nyilvános szavazáson, ahol a jegyző egyenként kikiáltotta a jelöltek nevét. Az elfogadás vagy elutasítás helyeslést, igenlést vagy nemtetszést kifejező közfelkiáltással történt. Ha ez nem volt egyértelmű, a szavazásra jogosultak kézfeltartással fejezték ki választásukat. A számlálást a választást vezető jegyző folytatta le. A választás után az új testület áldomást ivott a kocsmában (Fél E.–Hofer T. 1969b: 330–333).

Az elöljáróság megválasztását a községi személyzet, éjjeliőrök, pásztorok, csőszök megválasztása követte. Ezen feladatkörök ellátói a község szegényebb, földdel nem rendelkező lakosai közül kerültek ki. A nagyobb lélekszámú falvak, mezővárosok további kisebb egységekre, városrészekre, tizedekre, utcákra tagolódtak, amelyeknek szintén megvolt a maguk önigazgatása. Erről a településen belüli alsóbb szintű önigazgatásról Szék községben (Doboka m.) sikerült a legrészletesebb képet megragadnia a néprajzi kutatásnak. A területi alapon – utca – létrejött igazgatási szerv maga az utcagyűlés volt, amely az utca közvagyona felől rendelkezett. Ilyen gyűléseket az év bizonyos jeles napjaihoz közeli vasárnapokon tartottak. Az utcagazdát (fertálykapitányt, utcaelnököt) Szent György-nap táján választották, megbízatása 3 évre szólt. Nála állott az utcakassza, amelyben az utcának járó bérekből származó bevételeket őrizte, az utca alkalmazottait – 2 polgár vagy utcaszolga, 2 bakter – fizette stb. Szék község mindhárom utcája még tovább oszlott két-két tizedre (alsó- és felsőtized), amelynek élén az önként jelentkezőkből választott tizedesek álltak. A tizedesek {8-823.} osztották szét a tizedre eső közmunkát a lakosok között, de a temetésekre szóló meghívás is tízesek szerint történt. A temetési táblát mindig a tizedes indította el, és az megfelelő szöveggel kísérve házról házra járt, majd a végén a tizedeshez érkezett vissza (Kós K. 1980: 465–469).

Elsősorban a homogén vagy túlnyomóan református vallású falvakra, mezővárosokra volt jellemző a 18. század végéig, hogy – mivel a település lakói és a református egyházközség tagjai és választói ugyanazok voltak – a városi tanácsot és az eklézsia konzisztóriumát jobbára ugyanazok a személyek alkották.

 

 

 

 

 községi elöljáróságéhoz hasonló módon zajlott le a község lakosságának másmás részét felölelő autonóm gazdasági közösségek vezetőinek megválasztása. (A gazdasági társulásokról, testületekről hosszabb tanulmány szól a jelen kötetben.) Ezekben a választási ceremóniákban azonban nagy szerepet kapott a közös étkezés, az úgynevezett gazdasági evés, amely rendszeres ismétlődésével a gazdatársakat érzelmi közösséggé is formálta. A gazdasági evés ilyen szerepe a tsz zárszámadó közgyűlések lakomáiban, vadásztársaságok, horgászegyesületek közgyűléseiben is tovább élt (Földes L. 1962: 55; Varga Gy. 1976: 168; Tagányi Z. 1978: 373).

A 19. század utolsó évtizedétől a köz- és társasági élet szervezésében egyre nagyobb szerephez jutottak a különféle polgári, társas- és olvasókörök, illetve egyletek. Legtöbbjük rendelkezett valamilyen saját vagy bérelt helyiséggel az összejövetelek céljára, rendszerint közösen járattak újságot, nemegyszer kisebb saját könyvtáruk is volt. Feladatuknak tekintették bálok, műsoros estek szervezését is.